Történet

Az MGYOSZ Története



A gyáripar érdekképviseletének megalapítása



Az 1867-es kiegyezés után a Földművelés-, Ipar- és Kereskedelemügyi Minisztérium, 1889. júniusától pedig a Kereskedelemügyi Minisztérium foglalkozott a honi iparügyekkel. A társadalmi érdekképviseletet ezen a téren az 1867-ben újjáalakult Országos Iparegyesület töltötte be. A század végén a nyugati ipari érdekképviseleti szervezetekre figyelve több iparág felállította szakmai érdekképviseletét. 1890-ben megalakult a Budapesti Gépgyárak és Gyárigazgatók Klubja, harmincegy bel- és öt kültaggal. Kilenc évvel később elnevezése Magyar Vasművek és Gépgyárak Országos Egyesületére változott, az átalakult szervezet elnöke Förster Nándor maradt. 1894-ben – főként a közbeszerzések terén elszenvedett megkülönböztetések leküzdésére – Weiss Berthold kezdeményezésére hívták életre a Magyar Textilgyártók Országos Egyesületét. A hazai ipar históriájában rangos szerepű malomipar szakmai öntudata az Országos Magyar Malomegyesületben testesült meg. A fővárosi malmok megalakították a Magyar Fővárosi Malomegyesületet, a vidéki kereskedelmi malmok a Vidéki Malomiparosok Országos Egyesületét és a Magyar Vidéki Malomipar Egyesületet, amelyek később egyesültek.

A magyar gyáripar „összérdekeinek erélyes és nyomatékos képviselete” immár történelmi szükségszerűség volt. Az érdekképviseleti szövetkezés előkészítői 1903. december 13-án kelt első jelentésükben így összegeztek: „Országos érdekek annál sürgősebben utaltak bennünket az ily érdekképviseleti testületnek megalakítására, minthogy csaknem készületlenül sodortattunk bele Ausztriához való viszonyunkat illetőleg a legsúlyosabb válságba.” A szaktestületek egész sora létesült Ausztriában az iparos érdekek képviseletére, és megdöbbenéssel tapasztaltuk, hogy ezen testületek úgyszólván kivétel nélkül szembeszállnak minden oly törekvéssel, mely Magyarország gazdasági függetlenítését és a legnyomasztóbb kötelékektől való felszabadítását célozza.

A Magyar Gyáriparosok Országos Szövetsége (GYOSZ) alapításának előkészületei 1902 első heteiben indultak. Az alapítók szerint „Magyarország gyáriparának színe-java megmozdult”, és az egyesülés biztosíték arra, hogy „a szövetség hatalmas közgazdasági tényezővé fog válni”. Az alapítók intézőbizottságot, Förster Nándor, Hatvany-Deutsch Sándor és Weiss Berthold vezetésével albizottságokat alakítottak. Három hónap alatt húsz ülésen dolgozták ki a szervezeti, pénzügyi felépítést, az alapszabályt, intézték a tag- és alapgyűjtés ügyeit. Május 29-én a Budapesti Kereskedelmi és Iparkamara üléstermében kiterjedt érdeklődés kísérte az alakuló közgyűlést. A GYOSZ-hoz eladdig 245 gyáriparos és ipari vállalat, ezen felül 11 ipari szakegyesület csatlakozott. A tagságot vállalt magyar gyáripari vállalatoknak, a gyáripar szakmai egyesületeinek, de a gyáripari ágazatoknak a problémái is a gyáripari termelés központi összefoglaló organizációjánál, a GYOSZ-nál futottak össze. Azok a szakmák, melyeknek külön szakegyesülete nem volt, a szövetség keretében szakosztályokban foglalkoztak elsősorban a szakmai vállalatok speciális érdekeinek képviseletével.


A szövetség első évtizede (1902-1912)



Az első közgyűlési jelentések, a szövetség 1902 és 1907 közötti időszaki közleményei intenzív szervezeti életről, az érdekképviselet markáns megjelenítéséről tanúskodnak. 1902. augusztus 27-én a GYOSZ emlékiratban szólította fel Széll Kálmán miniszterelnök kormányát, hogy nagyarányú és hosszabb távra szóló beruházási programot dolgozzon ki. A foglalkoztatással szüntesse meg „az ínséget, a bizonytalanságot és a vele járó békétlenséget”. Számos megoldási javaslatot továbbított, a jövendő beruházásokban a magánipar részesedését mindenütt hangsúlyozta. Novemberben újabb emlékiratot juttatott el nagyszámú küldöttséggel a kormányhoz. A fellépések eredménytelenségét az 1903. évi jelentés így összegezte: ”az annyiszor emlegetett rendszeres beruházási program késett; a magyar ipar pedig legnagyobb válsága idején kénytelen volt a létért való keserves küzdelmet egyedül, csakis a saját erejére támaszkodva folytatni”. Tisza István kormánya a GYOSZ által is visszatérően igényelt, számos építő javaslatával kísért beruházási programot 1903 novemberében visszavonta.

A GYOSZ megkülönböztetett figyelmet fordított az oszták-magyar vámtarifa alakulására. Tervei megvalósítását azonban a hazai politikai válság, a parlamenti működés bénultsága, az elhúzódó vámháború nagyon akadályozta. Szakértők sora dolgozott a fölkészülésen, hogy amennyiben Magyarország a vámszövetséget 1907-ben nem újítaná meg, Ausztriával az önálló magyar vámterület alapján milyen kereskedelmi szerződést kössenek. Az autonóm vámtarifa ügyében az 1903-ban megfogalmazott tétel érvényesítését hangoztatták: „végcélunk nem lehet más, mint a közgazdasági önállóság”.

A választmánynak az 1908. áprilisi rendes közgyűléshez intézett jelentése az érdekképviseleti szövetkezés izmosodásáról adott számot. A GYOSZ-hoz valamennyi számottevő ipari szakegyesület hatszáz gyáriparos csatlakozott, kilenc fiókszövetséggel működött.


Wekerle Sándor miniszterelnök második kormánya 1907-ben átfogóan foglalkozott a honi ipar helyzetével. Tető alá hozta az újra átdolgozott, megváltoztatott magyar-osztrák kiegyezést. A vám- és kereskedelmi szerződés – a GYOSZ szerint- befejezett tények elé állította a magyar ipart, továbbra is korlátozta gazdasági fegyverei használatában. Az érdekképviselet sérelmezte, hogy a magyar tőzsdénél Ausztria beleszólási joga érvényesült, a kvóta ügyében pedig „a gazdasági erőviszonyok határozottan Ausztria javára tolódtak el”.
A koalíciós kiegyezés a korábbiakhoz képest stabilitáshoz vezetett. A GYOSZ azonban – a szerződés 1917. évi lejáratára is készülve – visszatérően foglalkozott az ipari érdekek vámpolitikai érvényesítésével. Az 1910. áprilisi választmányi jelentés szerint a szövetség élén Chorin Ferenc elnök és Hatvany-Deutsch Sándor alelnök állt. Vidéki fiókjai Marosvásárhelyen, Brassóban, Aradon, Nagyváradon, Temesvárott, Iglón, Sopronban, Pozsonyban, Győrött, Miskolcon, Debrecenben, Szegeden és Pécsett működtek.

A tízes években Lukács László miniszterelnöksége idején, majd Tisza István második kormánya megalakulásától a finánctőke és a nagybirtok szövetsége a gazdasági életben, de a politikai hatalomban is tovább erősödött. A finánctőke mindinkább alávetette érdekeinek az államhatalmat. Lukács László, a munkapárti miniszterelnök – a Hitelbank igazgatósági tagja, a Magyar Általános Kőszénbánya Rt. és más vállalatok részvényese – a finánctőke egyik legkövetkezetesebb képviselője volt. A GYOSZ figyelmet fordított a magyar ipar nemzetközi szereplésének támogatására is. Több hazai érdekképviselettel összefogva – Zsolnay Miklós (Pécs) ügyvivő igazgatósági tag vezetésével – az 1911. évi torinói nemzetközi kiállításra alaposan felkészült. Munkabizottságának szervező tevékenysége „minden várakozást felülmúló erkölcsi sikert” hozott.

Még 1911 elején a GYOSZ megindította havonta kétszer megjelenő hivatalos lapját, a Magyar Gyáripart. Fenyő Miksa és Koffler Károly titkárok szerkesztették. A szövetségi tagok járulékul kapták, de eljutott a szélesebb közvéleményhez is. A törvényhozók ugyancsak kézhez kapták. A pontos, szakszerű információkkal - „Sikerült nagymértékben felkelteni a képviselők figyelmét és érdeklődését a magyar gyáripar létérdekeit képező kérdések iránt” – értékelte a lapot az 1912. Évi közgyűlési beszámoló. A GYOSZ szervezeti kiépítése 1912-ig országszerte lényegében lezárult. A trianoni területi elcsatolásokig jelentős változás szervezetileg nem volt.


Az első világháború évei



Az első világháborúban a magyar gyáriparra, vele együtt érdekképviseleti szervezetére teljesen új, addig ismeretlen és nehéz feladatok hárultak. Már 1914-ben kitűnt, nemcsak az iparvállalatoknak, hanem Tisza István második kormányának, de a hadvezetőségnek sem volt elegendő ismerete arról, hogy a hadviselés folyamatában az ipar helyzete miként alakul, milyen szerep vár rá. A háború éveiben a magyar gyáriparnak – mint a hadviselő államoknál általában – két új tényezővel kellett szembenéznie. Az egyik a külföldi országok kiviteli tilalmai, zárlatai és a nyersanyaghiány, a másik a termelés korábbiaktól eltérő irányítása volt. A kormány az ipar működésébe mindinkább beavatkozott: korlátozta a nyersanyagok feldolgozását, bizonyos cikkek gyártását kötelezővé tette. A hadicélra felhasználható anyagok és áruk fogyasztásából a polgári elemet kizárta. Kezdetben csak egyes vállalatokat vett hadicélokra igénybe, majd a hazai ipar legnagyobb részét katonai felügyelet alá rendelte.

A hadiszükségletek kielégítése a gyáripar számára új lehetőségekkel járt. Nemcsak az áruk, hadiipari cikkek biztos elhelyezését jelentette jó áron, hanem módot arra is, hogy egyes üzemek berendezéseit a leggazdaságosabban kihasználják. A tömeggyártás felfutása még a korábbi, „békebeli” árak esetében is költségcsökkenést okozott, és huzamosabb ideig ellensúlyozta azt a költségtöbbletet, mely folyamatában az anyagok árának, a munkabéreknek emelkedéséből származott. A termelési mutatók 1916-tól csökkentek látványosan – ebben a háborúból való kiábrándulás, a hadigazdagok életmódja miatti felzúdulás is megnyilvánult -, a bérharcok mind élesebbé váltak. A munkaeszközök és az üzemanyagok minősége leromlott, a gépek elhasználódtak. A háborús körülmények között pótlásukra nem volt lehetőség.

A háború kitörésének évében a GYOSZ folytatta korábbi tevékenységét, küzdelmeit a gyáripari szakmák jogos érdekeiért. A malomipar őrlési forgalmáért, a szeszkontingensekből Magyarországnak jutó részért, az ásványolajipar, gépipar, a papíripar és más szakmák hasznára. Erőteljesen küzdött a hadiipari beruházásokból a magyar iparnak juttatandó rendelésekért. A militarizálás folyamatában a GYOSZ szakegyesületei elfogadták, hogy mindent a hadviselés érdekei alárendeljenek. A kormányhatóságok és a hadvezetőség szándékait megvalósították, alkalmazkodtak a kényszergazdálkodás feltételeihez. A GYOSZ folyamatosan a „központok központjává” fejlődött, megnövekedett szerepe megnyilvánult abban is, hogy kebelében alakult meg a Háborús Nyersanyagközpontok Egyesülése. A hosszabb távú mérlegelés miatt, de a háborús helyzet okán is a szövetség a háború befejezése utáni tennivalókat, különösen a nyersanyagbeszerzés ügyét testületi ülésen tárgyalta. A Magyar Gyáripar 1916. évi 5. Számában közzétették: „a nagyválasztmány szükségesnek tartja, hogy a háború utáni nyersanyagbeszerzés a legszükségesebb átmeneti idő tartamára az érdekek figyelembevételével megállapított egységes terv szerint bonyolíttassék le”.A háborús években a GYOSZ irányítását Chorin Ferenc elnök, Hegedüs Loránt és Weiss Manfréd alelnökök látták el. A szövetség 21 fiókkal, 20 szakegyesülettel, hat szakosztállyal rendelkezett. Gyáros- és vállalati tagjaink száma 1916 derekától meghaladta az ezret. A hadviselés idején a szövetségben szakosztályt létesítettek a kötszer- és vattagyárosok, a Zománcedény-gyárosok, a kő- és márványbánya-tulajdonosok, a kőfaragók és márványiparosok.


Összeomlás, újjászervezés (1918-1927)



Magyarország háborús összeomlását még a háború idején megindult, gyors ütemű infláció tetőzte be. Az ország gazdasága kimerült, alapvető működési zavarokkal küzdött. A csődhelyzet a korábban már felszínre tört szociális feszültségeket is kiélezte, politikai és gazdasági intézkedéseket követelt. Az 1918 őszén és 1919 tavaszán lezajlott mozgalmak egymástól eltérő irányban, két ütemben keresték a kitörést a súlyos helyzetből. A Károlyi Mihály vezette polgári demokratikus átalakulás – néhány rövid távú kényszerintézkedést meghaladóan – a gazdasági életet alapvetően a földbirtokreform terve révén, a feudális maradványok felszámolását célozva érintette. A forradalmi folyamatban a gazdasági nehézségek, a kiábrándultság, az elveszetett háború következményei hatottak. A gyökeres változások iránti igény meghatározó jelentőségű volt. A GYOSZ a polgári demokratikus átalakulás közepette tagjai folytonos és pontos informálását, a termelés fenntartásának támogatását elsőrendű feladatának tartotta. A Magyar Gyáripar 1918. évi 21-22. Számában, november 16-án Fenyő Miksa a GYOSZ várakozásainak, óvatos reményeinek adott hangot. Alapvető tételül a magántulajdon „respektálását” igényelte, s hogy Károlyi Mihály kormánya „a reformmunkába bevonni kívánja a termelőmunkának minden emberét, tehát azokat, akik a gyáripari termelésben eddig tőkéjük, intelligenciájuk és munkájuk révén szerepet játszottak”. Kifejezte a gyáripari képviselet bizalmát Garami Ernő, szociáldemokrata kereskedelemügyi miniszter iránt, aki munkájában a GYOSZ „megértésére és leglelkiismeretesebb közreműködésére számíthat”.

Főként a nemzeti függetlenség elnyerésének eufóriája érződik az új Magyarország megteremtését igénylő és támogató veretes mondatokban. Károlyi kormánya „mindenkor számíthat” a GYOSZ-ra, mely a múltnak ideológiáját máris alapos revízió alá vette, „őszinte megértéssel és becsüléssel az új kor eszméi iránt kíván részt venni a munkában”. A gyakorlatban a szervezet vezetői a Nemzeti Tanács igényelte eskütől elzárkóztak, „távolságot tartottak”. 1918 decemberében a kormány megkezdte a háborús szervezetek, az anyagközpontok felülvizsgálatát és leszerelését. A GYOSZ ismételten kinyilvánította, hogy a kormánynak a rend fenntartására, a gazdaság működésének folytonosságára irányuló intézkedéseivel szolidáris, „ez sok tekintetben gyökeres szakítást jelent azzal a gazdasági politikával, melyet a Szövetség a múltban támogatott”.

A Károlyi-, majd a Berinkey-kormány együttesen öthónapos, 1919. március 21-ig tartó fennállása idején az ipar nem tudott magára találni, a béketermelésre az átállást megvalósítani. A kormányzat ugyan segítséget nyújtott, de a mind instabilabb gazdasági és politikai helyzetben a tőkések várakozó álláspontra helyezkedtek.

A GYOSZ egykorú dokumentumai sajnos ebből az időszakból is teljességgel hiányoznak. A magyar Gyáripar 1919-ben – több hónapos hiánnyal – megjelent számai maradtak fenn. Hasábjain kiábrándultan – csak szignóval jelezve – már januárban leírták, hogy „egy kormányzat, amely csak negatívumokkal és légüres teóriákkal van felszerelve, egyáltalán nem lehet életképes”. A GYOSZ a meggondolatlan, a gazdasági életet fullasztó intézkedések helyett „jó, alapos, kidolgozott reformokat sürgetett, visszatérést a kapitalisztikus gazdasági rend régi formáihoz – az anarchia ellenében”. Az 1919. március 21-i fordulat után – a Budapesti Munkástanács és Katonatanács átvette a hatalmat, Magyarországon létrejött a proletárdiktatúra – a kapitalista termelési viszonyok felszámolását célzó intézkedések sorra megvalósultak.

A GYOSZ – Chorin Ferenc elnök és az igazgatóság formális feloszlási határozatára – március végétől nem működött. Tennivalója nem is lett volna, mivel a szocializált vállalatok éléről a tulajdonosokat, az addigi vezetőket eltávolították. Számos gyár készpénzkészletét, betéteit kimerítették, végül az üzemeket a bankoknál eladósították. A gyáripar helyzetének effektív romlását a száz nap alatt a GYOSZ másfélmilliárd koronát meghaladóra becsülte. Ebben az időszakban az igazgatóság több tagját ítélet nélkül, rövidebb-hosszabb ideig fogházban tartották.

1919 augusztusától az érdekképviselet folytatta tevékenységét, október 1-én hivatalos lapja, a Magyar Gyáripar újból megjelent. A szervezeti élet gyorsan helyreállt. A GYOSZ munkabérbizottságot alakított, valamennyi szakmára kötelezően irányító bérskálát határozott meg. A legszorítóbb kérdés a szénhiány és a nyersanyag-behozatal, a külkereskedelmi relációk helyreállítása volt. A GYOSZ tagjai küzdelmet folytattak a román megszállók – az ország gyáriparának leszerelésére irányuló – rablóhadjárata ellen. Az egykorú becslések és számítások a románok által elhurcolt magyar vagyont 1,5 és 3,5 milliárd korona közé teszik.
A belpolitikai helyzettel összefüggésben, a közéletben mind erőteljesebben hallatszott a „hithű agráriusok” felvonulása és követelőzése. Hirtelen megnőtt politikai befolyásuk aggodalommal töltötte el a szövetség vezetőit, hisz „nem tudják, mit jelent egy nemzet fejlődésében az ipar”. 1919 végén felhívással fordultak a tagokhoz a szövetség fejlesztése céljából, hogy a jövőben a magyar gyáriparnak, „de minden egyes gyáriparosnak, minden gazdasági és szociális jellegű konkrét ügyében is változatlan buzgalommal álljanak szolgálatára”. 1920 elejére ténnyé vált, hogy Magyarország területe a háború előttinek mindössze 32,7 %-ára, lakossága pedig a régi lélekszám 42 %-ára, 7,6 millióra csökkent. Merőben új gazdasági egység alakult ki. A hagyományos külső források kiapadtak, a gazdaság létfeltételei lényegesen módosultak. A csonka országterületen a megmaradt ágazatok eltérő súlya megváltoztatta a gazdaság szervezetét is. Az új belső arányok a korábbinál iparosodottabb ország képét mutatták, miközben számos megmaradt ipari termelő kapacitás elvesztette korábbi nyersanyagbázisát. Az exportképesség biztosítása, a devizahozam növelése létkérdéssé vált. . A húszas évek elejétől az egyre növekvő bankjegykibocsátás és tőkehiány következtében a gyáripar termelési feltételi tovább rosszabbodtak.

Az 1920 eleji kormányzati (a MÁV francia bérbe adásáról folyt) titkos tárgyalások kapcsán a GYOSZ memorandumot készített és juttatott el a kormánynak, a nemzetgyűlés elnökének és tagjainak. Nagyobb részét csak 1921 derekán hozhatta nyilvánosságra. A magyar vállalatok függetlensége mellett foglalt állást, következetesen elutasította Magyarország új gazdasági bilincsekbe szorítását. „Kifosztottságunkban és szegénységünkben a legnagyobb mértékben rá vagyunk utalva a külföld támogatására, de minden nyomorúságunk dacára sem vagyunk hajlandók ezt a támogatást olyan feltételek mellett elfogadni vagy éppen kérni, amelyek gazdasági önállóságunktól megfosztanak, és beláthatatlan időn keresztül a külföldi, mégpedig velünk szemben a győző szerepét betöltő államok rabszolgáivá tesznek. Ilyen áron a külföld támogatására nincsen szükségünk.”

Az 1924. évi „szanálás” a gyáripar, a hazai magángazdaság teherbírásának kiaknázásával ment végbe. Az ipar részt vett a korona külföldi árfolyamának biztosítására folyósított előleg előteremtésében. (Közel 8 millió svájci frankkal járult hozzá a 20 millió franknyi összeghez.) Ennek jelentékeny részét utóbb az államháztartás egyensúlyát biztosító népszövetségi kölcsön magyar részének lejegyzésére fordították. A hazai gyáripartól további tőkét vont el a Nemzeti Bank alaptőkéjének jegyzése is. A GYOSZ vámpolitikai törekvései támogatásához a nemzetgyűlési képviselők alapos tájékoztatására törekedett. 1924. februárjától számukra új módszerként gyárlátogatásokat szervezett. A június 29-i közgyűlésen Fenyő Miksa ügyvezető igazgató – többek között – az új vámtarifa jelentőségéről szólt. „Pompás instrumentumnak nevezte, folytatásként pedig a kereskedelmi szerződések kiteljesedését igényelte, „mely a Trianon által keletre tolt Magyarországot visszacsatolja Nyugat-Európába”. A húszas évek közepén a háború és a bankjegyszaporítás okozta tőkepusztulás még erősen éreztette hatását. A gyáripar nehézségeit lényegesen enyhítette 1925-ben a nyersanyagok, félgyártmányok és a gyártáshoz szükséges különféle cikkek világpiaci áresése, ami az európai gazdasági válság folytán szinte zuhanásszerű volt. Ez különösen a textilipari nyersanyagokra, a pamutra, gyapjúra és jutára vonatkozott, behozataluk nagymértékben megnőtt. A belső fogyasztás 1926-ban már javult. A kereslet nőtt, hatására az iparban is a javulás jelei mutatkoztak. Az élénkülést tovább fokozta az állam és a városok növekvő beruházási tevékenysége. A GYOSZ jubiláris esztendejének küszöbén, 1926. november 14-én – több elhalálozás miatt – rendkívüli közgyűlést tartott. Egyhangú lelkesedéssel elnökké Fellner Henrik nagyiparost, számos ipari és kereskedelmi részvénytársaság elnökségi és igazgatósági tagját választották. A háború előtti 21 vidéki GYOSZ-fiókból az ország megcsonkítását követően hat – Debrecenben, Miskolcon, Győrött, Szegeden, Pesterzsébeten és Újpesten – kezdte újra a megszakadt munkát. Később a Zala megyei fiók is újjáalakult Nagykanizsán. A szövetségnek 520 tagja volt. A vidéki fiókok működése rendezett körülmények között folyt.

A GYOSZ negyedszázados útjának áttekintésére az 1928. május 8-i közgyűlésen került sor. Országos fontosságú esemény volt, „azt a korszakot jelenti, amelyben a világnak kétségtelenül forrongó, átmenetet élő politikai, társadalmi és gazdasági eszméi között az érdekképviseleti gondolat óriási mértékben megerősödött és nyert jelentőségében”. A Magyar Gyáripar 1927. június-júliusi összevont száma helyesen értékelte, hogy az érdekképviseletek szerepe Európa szerte megnőtt. Ha politikai közvetlen jogokat nem is szereztek maguknak, befolyásuk nemcsak saját gazdasági területükön, de a nemzet életében is emelkedést mutatott. A jubiláris közgyűlést nagy érdeklődés kísérte. A GYOSZ évfordulóját – az országos érdekképviseletek felszólalásai után – Hermann Miksa kereskedelemügyi miniszter méltatta, az évi jelentést pedig Fenyő Miksa ügyvezető igazgató terjesztette elő.


Válságos évtized (1928-1937)



1928 tavaszán, Budapesten a GYOSZ-ház Rt. tulajdonába került Akadémia u. 1. Szám és Géza (ma Garibaldi) u. 2. Szám alatti épületek átalakítási munkái előrehaladtak. A Pollatschek és Epstein cég az Akadémia utcai klasszicista épületet Hikisch Rezső műépítész tervei szerint – stílusjegyeit megőrizve – két emelettel megmagasította. A szövetség új székhelyét a Magyar Gyáripar Székházának nevezték el. További gyáripari érdekképviseletek nyertek benne elhelyezést: a Magyar Vasművek és Gépgyárak Országos Egyesülete, a Magyar Vegyészeti Gyárosok Országos Egyesülete, a Magyar Bánya- és Kohóvállalatok Egyesülete, a Magyar Cukorgyárosok Országos Egyesülete, a Vidéki Malomiparosok Országos Egyesülete, a Magyar Konzervgyárosok Országos Szövetsége, a Magyar Munkaadók Központja, a Magyar Ipari Szabványosító Bizottság és a Központi Ásványolaj-ipari Rt.

A gyáripar intézményes képviselete – bár több hivatkozásban elhangzott, hogy a GYOSZ „nem törvényen alapuló érdekképviselet” – az iparágak, szakegyesületek, szakosztályok, területi érdekcsoportok számára meghatározó jelentőségű, létkérdésnek minősülő volt. A GYOSZ folyamatosan képviseltette magát – két taggal – Budapest törvényhatósági bizottságában. Kiküldöttei helyet foglaltak az Országos Iparügyi Tanácsban, a Kartell Bizottságban, a Külföldi Hitelek Országos bizottságában, a Társulati Adóügyekben harmadfokon eljáró Döntőbizottságban és másutt. Ezekben az években a hazai iparosodás főbb mutatói még a regenerálódást jelezték, de egyes iparágakban a bővítési tendenciák is megjelentek. A háború előttihez képest pontosabb iparstatisztikai felvételek szerint 1928-ban az új országterületen kimutatott 3552 gyártelepből 2518 vallotta üzemét háború előtti alapításnak. (Több, mint ahány gyári üzemet az 1913. évi statisztika – a trianoni területre vetítve – kimutatott.) Az iparosítás kényszerítő szükségét az agrár-túlnépesedés, a mezőgazdaság minimális felvevőképessége is indokolta. Az 1930. évi népszámlálás kimutatta, hogy 1920-hoz viszonyítva tíz esztendő alatt a lakosság 698 117 fővel növekedett. Az 1930. évi népszámlálás szerint az iparban (gyáripar és kézművesipar együtt), továbbá a bányászatban és kohászatban a kereső tisztviselők és általuk eltartottak száma 87 285 volt.

1929 végén a gazdasági rekonstrukció magyarországi folyamatát krízisjelenségek szakították meg. Új periódus kezdődött, az összeomlás óta immár az 1933-ig húzódó negyedik: a gazdasági válság és a vele járó árzuhanások időszaka. A nagyarányú áresés, az agrártermékek visszaesett forgalma, a külföldi értékesítés ellehetetlenülése, a tőkeexport nyugati visszafogása a magyar gazdaságot ismét nehéz próbatétel elé állította. A belső piac összeszűkült. A gyáripar gondjait fokozta, hogy termékeinek ára 25 %-kal csökkent, de a korábbival azonos termékmennyiséget olcsóbban sem lehetett eladni. Mindez együttesen a változatlan áron számított ipari termelés szintjét 24 %-kal szorította az 1929-es volumen alá. 1931 nyarára a piaci viszonyok kétes egyensúlya felborult, a pénzügyi és hitelválság elmélyült. Júniustól a külső források elapadása gyökeresen új helyzetet idézett elő. Magyarországon a válság mélypontja 1931 nyara után következett, a nemzetközi pénzügyi és hitelrendszer összeomlása miatt arany- és devizatartalékát hónapok alatt elvesztette.

A rendkívüli helyzetben a GYOSZ a gyáripari termelés folytonosságáért lépett síkra. A vállalatok fizetési eszközeinek folyósításáért, a váltók leszámítolásáért – sikerrel -, a külföldi fizetési eszközökben azonban a gyáripar jogos igényei már nem voltak kielégíthetők. A gyáripar javaslatait az igazgatóság feldolgozta és átadta Károlyi Gyula kabinetjének. A feszültség oldására a Népszövetség pénzügyi bizottsága szakértőket küldött Magyarországra, ők elsők között az érdekképviselet ügyvezető igazgatójával, Fenyő Miksával folytattak konzultációt. A GYOSZ irodája a legfontosabb kérdésekről memorandumot készített a nemzetközi szakértők számára. A GYOSZ vezető szerveiben a szövetség parlamenti képviseletének gyengeségét több évtizedes problémaként kezelték. Az 1931. június 28-30-i választások hoztak fordulatot, a nagykaposi kerületben Fenyő Miksa bejutott a törvényhozásba. Előrelépésnek számított, hogy a gyáripar vezető személyiségeiből képviselő lett Fellner Pál, Fabinyi Tihamér és Magyar Pál. Az ipar érdekeit közvetlenül befolyásoló kartelltörvény (1931: XX. tc.) a piaci versenyt szabályozta. Elismerte a kartellek magyarországi létjogosultságát, de állami felügyelet alá helyezte őket. Rövid távon megmutatkozott, hogy a kartell-törvénynek mint formai törvénynek kijátszható hibái és hiányosságai vannak. A kartelltörvény javaslatát a GYOSZ „rontó akadálynak” tartotta. Kiterjedt elemző munkára alapozott véleményét 1931 januárjában, közel félszáz oldalas kiadványban tette közzé. Az országgyűlés tagjaihoz intézett állásfoglalás szerint „a magyar gyáripar e javaslatban az ipari termelés legnagyobb veszélyeztetését látja”, és a kartelltörvényt iparellenes törvénynek minősítette. A GYOSZ szakemberei közben a hazai termékek védjeggyel való ellátásával is foglalkoztak. A szövetség tanszert és iskolai cikkeket gyártó tagvállalatai együttes védjegy – stilizált magyar Szent korona – bevezetéséről határoztak. Védjegyszakosztályt alakítottak, majd az 1933 elején létrehozták a Hazai Védjegyegyesületet.

A harmincas évek derekára a Gömbös Gyula miniszterelnök ígéretei keltette várakozásoknak vége szakadt. A GYOSZ – a Takarékpénztárak és Bankok Egyesületével (TÉBE), az Országos Magyar Gazdasági Egyesülettel és az Országos Magyar Kereskedelmi Egyesüléssel együtt – határozottan fellépett az 1935, áprilisi választásokon a tobzódó erőszakszervezetekkel és a megfélemlítés-korrumpálás eszközeivel „győzedelmeskedő” gömbös Gyula „reformpolitikája” ellen. 1935. július 31-én kelt felterjesztésükben megállapították, nincs szükség a társadalom olyan méretű ”megszervezésére”, mint amilyen Olaszországban és Németországban tapasztalható. A GYOSZ és társszervezetei szembefordultak a kötelező érdekképviseleti tagsággal, kitartottak az önkéntesség mellett. A magyar finánctőke – innen került ki a GYOSZ, a más tőkés érdekeket megjelenítő szervezetek vezérkara – lényegében két meghatározó csoportot képezett. A Kereskedelmi Bank csoportja az ország egyik leghatalmasabb finánctőkés tömörülése volt. (A külföldi érdekeltség a bankban jelentéktelennek számított.) A bank élén a Weiss, Chorin, Bíró és Fellner család állt, rokoni kapcsolatok is összekötötték őket. A Magyar Általános Hitelbank csoportjának gazdasági befolyása legtöbbször meghaladta a Kereskedelmi Bank csoportjáét. (A Hitelbank részvénytőkéjében mintegy 30%-os francia-osztrák-német érdekeltség állt fenn.) Élén a hazai bankarisztokrácia vezetői, Ulmann György és Kornfeld Pál, valamint az ipari nagytőke képviselői, Klein Gyula és Vida Jenő álltak.

A GYOSZ átfogó érdekérvényesítését dokumentálja néhány vezetőjének 1937. évi képviseleti tagállása. Chorin Ferenc dr., a GYOSZ elnöke, a Salgótarjáni Kőszénbánya Rt. elnöke, titkos tanácsos, a magyar országgyűlés felsőháza kinevezett tagja, kereskedelmi főtanácsos. A felsőház Iparügyi, Külügyi és Pénzügyi Bizottságának tagja, a gazdasági és hitelélet rendjének, továbbá az államháztartás egyensúlyának biztosításáról szóló 1931: XXVI. Tc. értelmében alakított 33-as Országos bizottságba a felsőház részéről választott jegyző. A Pesti Magyar Kereskedelmi Bank alelnöke. Az Energia Világkonferencia Magyar Nemzeti Bizottsága szakértői tagja, az Országos Iparügyi Tanács gyáripari szakosztályának elnöke, a Magyar Racionalizálási Bizottság és a Magyar Szabványügyi Hivatal elnöke. A Magyar Kereskedelmi Statisztikai Értékmegállapító Bizottság szakosztályelnöke, a Budapesti Nemzetközi Vásár társelnöke, a „Magyar Gazdaságkutató Intézet” Egyesület elnöki tanácsának tagja, a Társadalmi Egyesületek Szövetsége: Budapesti önkéntes Mentőegyesület alelnöke. A Magyar Hírlapírók Országos Nyugdíjintézete Vezérlőtanácsának tagja, a Pesti Lloyd-Társulat igazgatósági tagja, a Society of the Hungarian Quarterly választmányi tagja.

A harmincas évek második felében a magyar gazdaságban az állami beavatkozás ismét növekedett. A folyamat összekapcsolódott a hitleri Németország mind dinamikusabb kelet- és délkelet-európai politikájával, a magyar-német gazdasági kapcsolatok alakulásával. A német fél a kétoldalú megállapodások új rendszerét léptette életbe, a fizetés klíring elszámolási rendszerben történt. Az 1944. februári kereskedelmi megállapodás új fejezetet nyitott a magyar-német gazdasági kapcsolatokban. Magyarország számára hatalmas agrárkiviteli lehetőségek adódtak. 1936-tól a német térnyerés burkolt módszerei nyíltabbá váltak. A német fél további kiszállításokat követelt

A GYOSZ 1936. évi munkájáról készült beszámoló úgy értékelt, hogy a hazai gyáripar a világpiac igényeihez és a világkereskedelem lehetőségeihez képes volt alkalmazkodni. A világpiaci pozíciók javulása mellett a devizapolitikát is eredményesnek minősítette, mert irányítói „a biztosság és állandóság érzetével tudták alácementezni a termelés felelősségteljes munkáját”. Az iparágak és szakosztályaik helyzetét áttekintve a jelentés számos általános gazdasági, kereskedelempolitikai, adó- és hitelügyi kérdésben foglalta össze az igazgatóságnak, a GYOSZ választmányának intézkedéseit, illetve véleményét.

1938. április elsején a GYOSZ kötelékében a Fővárosi Serfőzők Egyesületétől a Vidéki Malomiparosok Országos Egyesületéig 17 szakegyesület tartozott. A gyáros és vállalati egyéni tagok száma 417-et tett ki. Az érdekképviselethez nyolc, a faipari, gumiipari, kőbányai, papíripari, szalámi-, szeszipari, tejipari és üvegipari szakosztály összesen 95 taggal csatlakozott. A GYOSZ fiókjai (nagyságrendben) Újpesten, Győrött, Szegeden, Pesterzsébeten és 14 tagvállalattal Debrecenben tevékenykedtek. A szövetség működése stabilitásának, alapítói átgondolt cselekvésének egyik bizonyítéka, hogy a GYOSZ alapszabályát három és fél évtizedes működése során (az 1938. június 18-i közgyűlésen elfogadottakkal együtt) mindössze öt alkalommal, csekély mértékben módosították.

A harmincas években a GYOSZ szakvéleményének készítése a kormányzat, az ipari és kereskedelmi téren illetékes hatóságok számára gyakorlattá vált. Ezek markánsan megjelenítették a hazai nagytőke érdekeit, hogy a hazai termelésből és fogyasztásból az iparnak minél nagyobb hányad jusson, és egyre növekvő hangsúlyt kapott a kivitel támogatása is. Az ipari érdekképviselet többrétű feladatai megoldásmódjaként széles körben képviseltette magát más érdekképviseleti szervezetekben, közgazdasági szaktestületekben, szinte mindenütt, ahol ipari érdekérvényesítésre lehetőség nyílt.


A konjunktúrától a német megszállásig (1938-1944)



Darányi Kálmán miniszterelnök 1938. március 5-i beszédében öt esztendőre szóló, egymilliárd pengős fegyverkezési beruházási programot jelentett be. A befektetés 60%-át közvetlenül a honvédség felfegyverzésére, a további összegeket pedig stratégiai jelentőségű létesítmények, a hírközlés, szállítás stb. fejlesztésére fordították. A hitleri Németország és a hazai szélsőjobboldal politikai nyomásának „ellensúlyozására” szánt törvények a nemzeti-szocialista Südostraum-politika javára szolgáltak. A németek antiszemitizmus-exportjának egyik fő célja az volt, hogy az ún. utódállamoknak még az Osztrák-Magyar Monarchia idején kialakult – történelmi okokból tekintélyes részében zsidó tőkéseken és azok nemzetközi kapcsolatain nyugvó – nemzeti gazdaságaira struktúrájuk szétrombolásával könnyebben rátehessék a kezüket. Közvetlenül az első zsidótörvény elfogadása (1938. május) után 16.000, a második zsidótörvényre hivatkozással 1940. December 31-ig 50.772, 1941. június 30-ig újabb 8.678, értelmiségi munkakörben foglalkoztatott (a zsidótörvények alapján zsidónak számító) értelmiségit bocsátottak el állásából. Közöttük számos ipari és közgazdasági szakember, kutató és fejlesztő tehetség volt. Az intenzív állami beruházási tevékenység 1938-tól az addigi konjunktúraviszonyok lényeges javulását váltotta ki. A hadigazdaság kibontakozását is magával hozta. Az állami beruházások, megrendelések az iparágak többségénél gyors termelési felfutást indukáltak. A nagy hadirendelések, több százmilliós megrendelést juttattak a Weiss Manfréd konszernnek, a győri vagongyárnak. Bedolgozóként, részprogram-végrehajtóként az ipari középüzemek, de a kisüzemek is jelentős megrendelésekhez jutottak.

A konjunktúra idején a német gazdasági behatás, a többoldalú erőfölény újabb német követelésekben éreztette hatását. A magyar ipar érdekeit sértette, hogy a németek a mezőgazdasági termékkivitel fokozásán felül a hadigazdasághoz szükséges nyersanyagok fokozódó exportját kívánták. A hazai közvélemény nagyobb részét a „vér nélküli ország gyarapítás” miatti elégedettség, a területi visszacsatolások következményei, a díszes és ünnepélyes bevonulások hírei kötötték le. Magyarország Trianon által meghagyott területe 93 073 km2 -ről közel a kétszeresére, 172 028 km2 -re nőtt. A megnagyobbodott ország lakossága 5,3 millióval emelkedett, megközelítette a 15 milliót. A területgyarapodások a gyáripar fejlődésére több következménnyel jártak. 1938 és 1943 között a megnagyobbodott területen a gyárak száma 3990-ről 6033-ra (151,2 %) nőtt, elsősorban a kisebb üzemek konjunktúrája, gyári jellegűvé fejlesztése útján. Igen nagyarányú volt a beruházási tevékenység, ezzel összefüggésben a technikai fejlődés is.

A revízió hatalmas árat követelt. A tragikus véget ért Teleki Pál koncepciója összeomlott. Magyarország nem tudott kívül maradni a háborún. 1941 nyarától egyre mélyebben süllyedt a véres küzdelmekbe. Nemzeti érdekei ellenében politikája a hitleri Németországéhoz idomult. A GYOSZ választmánya 1938 nyarán a magyar elgondolások és a magyar munka jövőjét hangoztatta. „Elérkezett a megkötöttségek lassú lefaragásának az ideje, feltéve, hogy a külpolitikai viszonyok alakulása ezt megengedi”. Az ipari termelés értéke valóban emelkedett, de a kötöttségek várt oldása helyett ismét háborús gazdálkodás, nagyszámú cikk zár alá vétele, a fogyasztás és a nyersanyagbeszerzés korlátozása következett. Állami anyaggazdálkodási szakbizottságok kezdtek munkába, az állami irányítás befolyása – főleg a nyersanyag-gazdálkodásban – megnőtt. Az új bizottságok viszont legtöbbször a GYOSZ szakegyesületeire, 12 külön irodájára támaszkodtak. Az új kamarai törvény a gyáriparnak intézményes képviseletet biztosított. Ezzel összefüggésben a GYOSZ úgy döntött, hogy a vidéki fiókjainak helyi jellegű működését bővíti, a vidéki kamarák egész területére kiterjeszti.

A szövetség 1939. évi jelentése (és töredékesen fennmaradt iratanyaga) az ún. zsidótörvényeknek a magyar ipart, a termelést károsító következményeiről tanúskodik. A vállalatokat már az 1938: XV. tc. soha addig nem igényelt személyi felmérésekre, adatközlésre kötelezte. A GYOSZ a törvény végrehajtási utasításait következetesen bírálta, formai és tartalmi kifogások sorával. A szövetség részletesen informálta az időközben módosított rendelkezésekről tagjait, mégis a következmények „részben igen súlyosak”. A végrehajtás zökkenőkkel, de megtörtént, miközben a GYOSZ a vállalati panaszok kapcsán ismételten az iparügyi minisztériumhoz és a kormánybiztossághoz fordult. Jelezte a gazdasági élet új átmeneti nehézségeit, és a törvény végrehajtása, ellenőrzése ügyében több javaslatot tett.

Mindez hiába volt. 1939. május 5-én megjelent az 1939: IV. tc. „a zsidók közéleti és gazdasági térfoglalásának korlátozásáról”. A GYOSZ már a tárgyalás időszakában határozottan a törvény ellen foglalt állást. A felsőház teljes ülésén Chorin Ferenc elnök és Hegedüs Loránt tiszteletbeli elnök, a Takarékpénztárak és Bankok Egyesületének (TÉBE) elnöke fejtette ki ellenvéleményét, a parlamenti bizottságban pedig Knob Sándor ügyvezető igazgató. A GYOSZ az 1939. IV. tc. elfogadása után ismét összefoglalta aggályait és javaslatait. Termelési, gazdasági és emberi szempontokra hivatkozva „külön fórum létesítését” kérte a hazai gyáriparnak, az ipari szakértők bevonásával nyolc-, tíztagú tanács felállítását. A visszacsatolt Felvidék gazdasági problémái a GYOSZ-t is foglalkoztatták, meghatározóan a gyáripari termelés szempontjából. Az igazgatóság felvette a kapcsolatot a működő iparvállalatokkal, és konkrét terveket készített a hosszú ideje szünetelő ipartelepek üzembe helyezésére, újabb felszerelésére. A „társadalmi egyensúlytörvény” okozta szakemberhiány gyorsan éreztette hatását. Az elbocsátott zsidók megfelelő pótlására több iparágban – kormánybiztosi intézkedésre – átképző tanfolyamokat indítottak. A gyáripari vállalatok gondjait növelte, hogy 1938 őszétől a munkatársakat, alkalmazottakat nagy számban behívták fegyvergyakorlatra vagy munkaszolgálatra. A bevonultak rászoruló családtagjainak a GYOSZ-tag vállalatok külön segélyt – az állami honvédelmi segély 50%-át kitevő összeget – juttattak.

A Szövetség 1940. évi jelentésében az újabb európai háborúnak, a nemzetközi helyzet szigorodásának, a magyar fegyverkezésnek hatása érződik. Az üzemekre légoltalmi feladatok, rendkívüli gazdasági intézkedések, a katonai és leventekiképzés növekvő terhei, újabb és újabb kötelezettségek zúdultak. Ismét tárgyilagos hangú körlevélben foglalkozott a GYOSZ a zsidótörvények előírásaival, javaslatai az ésszerűség jegyében az enyhítésre irányultak. A Budapesti Kereskedelmi és Iparkamarával a gyáripari szövetség még 1935 végén kötött egyezséget a Budapesti Nemzetközi Vásár együttes rendezéséről. A háborús fordulat kapcsán az 1940. Évi vásárról külön döntést kellett hozni. Az április 26-án megnyitott ipari seregszemlén két jelentős iparág, a papírgyártás és a papírfeldolgozó ipar, továbbá a len- és kenderipar megkülönböztetett figyelmet kapott 1940 második felétől a hazai ipari termelés visszaesését – a könnyűiparban, de a nehézipar szakmáiban is – részben a kiéleződő német verseny, a gazdasági expanzió okozta. Európa „újjárendezése” során a németek gyarmatosító érdekeik érvényesítésére, a kiviteli kontingensek erőteljes növelésére erőszakos lépéseket tettek. Szentmiklósy Andor ideiglenes berlini ügyvivő 1941 elején számolt be a magyar ipart veszélyeztető német szándékokról. Berend T. Iván és Ránki György kutatásai szerint tikos jelentésében három irányt jelölt meg. „A mezőgazdasági iparágak fejlesztésénél és létesítésénél a németek >>irányított együttműködésre<< törekszenek, ami azt jelenti, hogy állandóan várható beavatkozásukkal a német piac szükségletei szerint alakítják e téren a fejlődést. Már meglévő iparágaknál viszont az a német törekvés mutatkozik meg, hogy azokat német érdekeltségekké alakítsák át. Végül, hogy a német szempontból kényelmetlen ipari vállalatok keletkezését minden eszközzel megakadályozzák, a hasznosnak ítélteket pedig német tőkével vagy tőkerészesedéssel alapítsák meg.”

A GYOSZ folyamatosan figyelmet fordított a külkereskedelmi forgalom elemzésére, a tagvállalatok tájékoztatására. Közzétette a német féllel folytatott gazdasági tárgyalások szakszerű értékelését, tárgyilagossággal értékelte a pángermán törekvéseket. Hasonlóan követte a Cseh-Morva protektorátussal, Szlovákiával, Olaszországgal, Romániával, Jugoszláviával és más kereskedelmi partnerekkel folytatott vegyes bizottsági tárgyalások, jegyzékváltások menetét. Összefoglalói a háborús nehézségek növekedéséről, elhúzódó és csekély eredményű tárgyalásokról, a pótegyezmények terjedéséről adtak számot.

A húszas, harmincas években számos ipari üzem – esetenként eltérő célokból – alkalmazottai szabadidejének hasznos eltöltését segítő intézményeket létesített. Kultúrházat, munkásszállót, sportpályát, tanoncotthont, ezekben a munkavállalók dalárdái, zenekarai, egyesületei és körei működtek. A harmincas évek második felében a szociálpolitika kidolgozásakor, a szociális intézkedések sorában tervezetek készültek az alkalmazottak szabadidejével való gazdálkodásra is. Az évtized végén a szabadidő eltöltésének központi befolyásolása a korábban már elutasított korporációs tervek továbbélése, a német és olasz minta „honosítása” volt. A hivatalos verzió szerint a GYOSZ Gyári Szabadidő Szervezetek Központjának létrehozása a vállalatoktól érkezett kezdeményezéséből eredt. Működése, egész története viszont a kormányzati munkáspolitika céljait, a tengelyhatalmaknál megvalósított tömegmozgalmak kialakításának kísérletét jelenítette meg.

A GYOSZ új, úgynevezett. szabadidő-szakosztálya 1940 tavaszán 45 vállalat csatlakozásával létesült, hogy „a gyári alkalmazottak szabadidejének felhasználására irányuló munkába tanácsadásaival és irányításával kapcsolódjék”. Júniusban Balatonkenesén 90 aktivistát képzett ki, a tanfolyam anyagát megjelentette. Az év végére már 110 vállalat csatlakozott, megközelítőleg 150 000 főnyi munkáslétszámmal. 1943-ra a szabadidő-foglalkozás központosítása kiteljesedett. Négy ágazatát a lelki, szellemi, testi értékek fejlesztésében, a szociális segítésben határozták meg. A GYOSZ szabadidő-központjában szervezési, kulturális, sport- és jóléti bizottságot hoztak létre. A GYOSZ 1941. július 1-jei közgyűlése legtöbbet a háborús gazdálkodás megszervezésének ipari problémáival, a honi iparban észlelhető „elerőtlenedési” folyamattal, a dinamikus állami beavatkozás következményeivel foglalkozott. A közhatalmi beavatkozás erősödése, a végrehajtó szervek fellépései kapcsán Knob Sándor ügyvezető igazgató a Közigazgatási Bírósághoz hasonló magasrendű szerv létesítésének gondolatát terjesztette elő. A gyáriparosok véleményét hangsúlyozta, vegyék elejét annak, „hogy a beavatkozás, túllépve a szükséges mértéket, káros következményekkel járjon.”

A „korszellem” térnyerése közrejátszott abban, hogy a GYOSZ (és a TÉBE) ismételten a nyilaskeresztes pártok, a radikális szélsőjobboldal közéleti fellépéseinek célpontjába került. Chorin Ferenc elnök politikai indíttatású előzetes lemondása kapcsán a GYOSZ elnöksége megbízatását visszaadta. Az állami beavatkozás közben a gyáripari vállalatok körében további, eladdig érintetlen területeket fogott át. Két rendelettel a kormánynak (az illetékes miniszternek, a pénzügyminiszterrel egyetértve) döntő befolyást biztosítottak minden jelentősebb bel- és külföldi magán- és közérdekű vállalat vezetőinek és 24.000 pengő összjavadalmazást meghaladó alkalmazottjának kiválogatásánál. A GYOSZ több ellenvetéssel élt, a végrehajtás vitás kérdéseire többször visszatért.

A német hódító politika térnyerése jegyében 1942 áprilisában a német ipar csúcsszervezete, a Reichsgruppe Industrie és a GYOSZ között – 1941 szeptembere után másodízben – iparközi tárgyalásokra került sor. A Magyar Gyáripar 1942. 5. Száma „a rendkívül szívélyes és baráti” találkozónak teljes oldalt szentelt. A protokolláris eseményekről készült beszámoló (36 magyar gyáros tárgyalt Bécsben) semmiféle konkrétumot nem tartalmazott. Október elején a GYOSZ vezetői Rómában, az olasz gyáripar csúcsszervezeténél jártak. Látogatásuk főként tájékozódást jelentett, az ipari szakmák képviselői olasz partnereikkel találkoztak. 1943 februárjában (az 1942: XXI. tc. alapján) kormányzói kinevezésre a magyar országgyűlés felsőházában a gazdasági, ipari képviselet tovább nőtt. Örökös felsőházi tagsági kinevezést kapott Haggenmacher Henrik, a GYOSZ elnöke és az igazgatóság két tagja: Pongrác Jenő, a Mezőgazdasági Ipar Rt. ügyvezető elnöke és Széchenyi Károly, a Magyar Cukoripari Rt vezérigazgatója.

A gyáripari szövetségben – a Kállay Miklós féle kormánypolitika sugallta megalapozatlan reménységek is hatottak – a nehézségek özönében a háború utáni állapotokkal számoltak, az átmenetgazdaság, a beruházási iparok kérdéseit már napirendre tűzték. A GYOSZ a hadiipari termelésre hivatkozva a szerződött német szénkontingens maradéktalan leszállításáért, illetve felemeléséért emelt szót. Válaszként a német fél magyar delegációt invitált Bécsbe a német energiatakarékosság tanulmányozására. A szénhiány maradt, ám Magyarországon is – szakmai albizottságokkal – ipari energiatakarékossági bizottságot alapítottak. Az átmenet-gazdaság mint jövőkép – a békevággyal vegyülve – a GYOSZ 1943. Június 17-i közgyűlésén visszatérően helyet kapott. Kállay Miklós miniszterelnök május 20-án a bér- és árkérdések rendezésére tett ígéretet, „hogy utána nyugalmi helyzet álljon be”. Az átmenet-gazdasági kérdések előkészítésére kormányzati bizottság alakult. Ezen az alapon a közgyűlésen Haggenmacher Henrik elnök úgy vélte, „talán egy egész nemzedék társadalmi nyugalma és békéje” függ a béketermelésbe átmenettől, a foglalkoztatás tartós fenntartásától.

1943-ban és 1944 elején nemcsak a GYOSZ-ban, de a képviselőház ellenzéki csoportosulásaiban, a honvédség tisztikarában, a társadalom több rétegében voltak, akik a „további bajok” megelőzéséért, az országnak az érdekei elleni háborúból való kiválásáért hazafiként emeltek szót. Hiába, az 1944. március 19-i német megszállás a Kállay-féle taktikázás minden látszateredményét elsöpörte. A Wehrmacht hadosztályai ellenállás nélkül elfoglalták a „vonakodó csatlós” védtelen stratégiai pontjait, az intervencióra felkészületlen Magyarország nagyobb részét. Megnyílt az út a „gleichschaltolás”, a magyar gazdaságnak a „nagytér-gazdaságba” olvasztása előtt.


Dezorganizálás, pusztulás (1944-1945)



A megszállást követő napokban a német biztonsági szervek – sokszor a szélsőjobboldali magyar szervezetek aktivistái segítségével – százszámra tartóztatták le a német birodalmi érdekekre veszélyesnek tartott magyarokat. Az ellenzéki pártok képviselőit, szakszervezeti vezetőket, polgári újságírókat, értelmiségiek sorát. Huszonnyolc felsőházi tag és parlamenti képviselő került német kézre. Az 1944. március végi letartóztatási hullámban főként a zsidó származású vagy a védelmükben korábban fellépett liberális politikusokat, közéleti személyeket fogták el. Számuk meghaladta a háromezret. A Gestapo fogságába került Chorin Ferenc, Goldberger Leó, Aschner Lipót, Vida Jenő, Gratz Gusztáv, Baranyai Lipót, a Weiss, Chorin és Mauthner család több tagja és mások.

Fenyő Miksa kötetében többször feltette a kérdést, hogy a gyárosok, bankárok, vagyonos kereskedők – többségük világosan látta a borzalmak bekövetkezését – miért nem menekültek el? Válaszában megállapította, nem tudták itt hagyni mindazt, ami a magyar hazát jelentette számukra. Fenyő a megszállásig ugyancsak bízott, „a háború befejeződik anélkül, hogy a náci gazság Magyarországra tenné kezét”. A GYOSZ-hoz kötődő gyáripari vezetők – a szövetség fórumain nemritkán kinyilvánították – a maguk érdemének tudták be az ország gazdaságának teljesítményét, agráripari jellegének kialakítását. Ennek fejében védelmet reméltek. Bíztak Kállay Miklós politikájában, hogy megóvja őket a német és a szovjet veszélytől. Németország vereségével, Magyarország angol megszállásával számoltak, s hogy a háború után megerősíthetik a háborús állami gazdasági intervencióval többoldalúan meggyengített pozíciókat. „Elhamarkodott” emigrálással esélyeiket tették volna kockára.

A „német védnökség alatt álló” Sztójay-kormány folyamatosan eleget tett a megszállók terveinek, követeléseinek. Gyors ütemben folyt az államgépezet „átszervezése” az államigazgatási „őrségváltás”. A megszállás újabb magyar csapatok tűzbe dobását követelte. Megindította a gazdasági helyzet gyors romlását, az ország szervezett kirablását. A legsürgősebb gazdasági feladatokat „Magyarország gazdasági erejének korlátlan bevetésében” jelölték meg. A felemelt német gazdasági „igények” kielégítése a termelés minden ágában rablógazdálkodással járt. A magyar kiszállításokért a németek természetesen továbbra sem fizettek. „A magyar gazdaság betagozása az összeurópai tervezésbe” című, június 2-án aláírt nagyszabású magyar-német egyezmény a gazdasági kifosztás törvényes mezét jelentette. A katasztrofális gazdaságpolitika az addigi szervezetek felszámolásával, célirányos átalakításával volt kivitelezhető.

A GYOSZ 1944 elején – fennmaradt iratanyaga igen hiányos – a háborús kényszergazdálkodás hozta rendeletek feldolgozásával, továbbításával foglalkozott. Körlevelei gyakran formális felhívásokat tartalmaztak, a szaktevékenység visszaeséséről, adminisztratív szorításokról tanúskodnak. A német hatóságok GYOSZ-beli fellépéséről nincs adat, a magyarokéról is csak néhány dokumentum alapján formálhattunk képet. Számos szervezethez képest a GYOSZ a betiltást elkerülte, április 22-én a sajtóban megjelent, hogy Haggenmacher Henrik a szervezet elnökségéről lemondott, „saját vállalatának vezetése annyira igénybe veszi, hogy a GYOSZ vezetését továbbra nem vállalhatja”. Másnap a hivatalos lapban is közzétették, hogy Szász Lajos iparügyi miniszter 18 955/1944. Sz. rendeletével a szövetség önkormányzatát felfüggesztette, az ügyek vitelére Dunckel Károly kormányfőtanácsost, a Magyar Acélárugyár Rt elnök-igazgatóját miniszteri biztosnak kirendelte. Az alapszabályszerű önkormányzati szervek: közgyűlés, elnökség, igazgatóság, választmány további működését a rendelet „szüneteltette”, ügykörüket a miniszteri biztos kezében „összpontosította”. Vezetése alatt mindössze a szövetség irodája teljesített adminisztratív teendőket. Májusban ismét napirendre került a korporációs elven alapuló Nemzeti Munkakamara felállítása. A kormány ezt kötelező tagsággal, valamennyi szervezet beolvasztásával kívánta megvalósítani. 30-án a miniszteri biztos összehívta a GYOSZ szakegyesületek vezetőit, nagyrészt a közelgő változtatásokról adott tájékoztatót. Kijelentette: „nem rombolni kíván, hanem szerves egésszé alakítani az ipart”. A szakegyesületek működését felfüggesztette. Intézkedése – ígérte – ideiglenes, csak addig érvényes, „míg alapszabályszerűen összehangolják az ipart”.

Két nap múlva Sztójay Döme aláírásával már napvilágot látott „A m.kir. minisztérium 1944. évi. 2 010 M.E. számú rendelete az ipari termelés megszervezéséről”. A minisztertanács a hadfelszerelési iparral szembeni mind nagyobb követelményekre és a tapasztalt lazaságokra hivatkozva a GYOSZ-tagság kötelező elrendeléséről, a szövetség „újjászervezéséről” döntött. Új, centralizált, a fasizálódás szellemében létesített szervezetet alapított, a Gyáripari Országos Központot (GYOK). A GYOK üléseinek napirendjén nagyrészt a munkafegyelem sürgős helyreállításának módozatai, a termelésben jelentkező zavarok felszámolása, eredménytelenül maradt „jobbítási” kísérletek szerepeltek.

A hazai gyáripar legerősebb finánctőkés csoportja, a Weiss, Chorin, Mauthner család – a németek zsarolására – magyarországi pozícióit 1944 nyarán elvesztette. Személyes szabadsága fejében (június 25-én 32 családtag 1210 kg csomaggal Lisszabonba érkezett) 25 évre átadta magyarországi vagyonát, mindenekelőtt a csepeli konszernt a Heinrich Himmler vezette SS-nek. A hatalmas vagyon közvetlen, „legális” befolyást biztosított volna az SS-nek a magyar gazdasági életben, de még a németbarát magyar politikusokból is tiltakozást, ellenállást váltott ki.


A továbbiakban a légitámadások, a harci cselekmények, a német csapatok rombolásai a magyar gyáriparnak óriási károkat okoztak. A gyárak felszerelésének, anyag- és árukészletének kiszállítása vonaton, hajón és teherautókon 1945 áprilisáig szakadatlan folyt. A gyáripar összességében 2 milliárd pengő feletti háborús károsodást szenvedett el. A gyárakban tárolt gyártmányok elhurcolásából, elpusztulásából 799 761 000 pengő, az anyagkészletek veszteségéből 402 268 000, a fontosabb munkagépek elvesztéséből, 343 274 000, épületrombolásokból 245 672 000, műszaki létesítmények pusztulásából 216 170 000 és végül a hajtógépek tönkretételéből 55 246 000 pengő kár származott 1945 tavaszára Magyarország a legsúlyosabb háborús károsodást szenvedett államok egyikévé vált.


Újrakezdés 1945-ben



A főváros pesti oldalán 1945. január derekán elcsitultak a harcok. Budán még folytatódtak, amikor a GYOSZ néhány korábbi vezetője a szervezeti élet újraindításával próbálkozott. A GYOSZ talpra állását az ideiglenes nemzeti kormány iparügyi miniszterétől érkezett üzenet is bátorított. Takács Ferenc Debrecenből a szövetség működésének haladéktalan megkezdését igényelte. Az első megbeszélést követően az áldozatkész, korábbi tisztviselők ismét munkába kezdtek. Márciusban egyre többen vették fel az érdekképviselettel az erőszakosan megszakadt kapcsolatot. A gyáripar helyzetének komorságát a háborús pusztításokon felül a teljes pénztelenség okozta, mely a termelés, a gazdálkodás gátjának bizonyult.

A romeltakarítás, a termelés beindítása emiatt – sokszor hetekig – ellenszolgáltatás nélkül folyt. A munkások és az alkalmazottak alkalmilag kaptak pénzt vagy élelmiszert, amit bérként lehetett nevezni. A gyárak általában a kifosztott pénzintézeteknél levő követeléseikhez sem juthattak, a hitelélet megbénult. A GYOSZ sürgetésére az ideiglenes kormány májusban intézkedett, hogy a heti béreket az ún. iparindítási hitelek révén a vállalatok valamiképp kifizethessék. A GYOSZ-élet megújítását ideiglenes elnökként Fenyő Miksa irányította, a tennivalókról a kommunista pártvezetőség tagjával, Vas Zoltánnal, Budapest polgármesterével is tárgyalt. A szervezet alelnöki posztját ideiglenesen Fellner Pál töltötte be. A Szociáldemokrata Párt pl. a gyáripart „a jóhiszemű és aktív magántőke” révén kívánta helyreállítani, a terv a GYOSZ egyetértésével találkozott. Ezekben a hónapokban a gyáripari érdekképviselet több szakegyesülete ismét munkába kezdett. A GYOSZ a hivatalos statisztikát megelőzően a gyáripart ért háborús pusztítás felmérésébe fogott. Összegyűjtötte, feldolgozta a károkat, a helyreállítás teendőit. A veszteségek pótlásának lehetőségeit kutatva a nyugatra hurcolt óriási értékek gyors visszahozataláért emelt szót. A gyáripari termelés mielőbbi és minél teljesebb megindítását az ország lepusztult állapota, a termelési eszközökben és fogyasztási cikkekben megnyilvánuló rendkívüli hiány éppúgy sürgette, mint a Moszkvában még 1945. Január 25-én aláírt fegyverszüneti szerződés parancsa. Ez alapján június 15-én került sor a jóvátételi szerződés aláírására, a Szovjetuniónak fizetendő 200 millió dolláros jóvátételből 165, 6 millió a magyar iparra hárult.

A pótolhatatlan személyi veszteségekről – hónapok múltán – mind teljesebb kép alakult ki. Túlnyomó részben a német megszállás, a háborús események viharában tragikus körülmények között vesztette életét a hazai gyáripar, a GYOSZ felelős munkát végzett vezetői közül Vida Jenő tiszteletbeli elnök, Mátyás Jenő igazgatósági tag, a Magyar Munkaadók Központjának elnöke, Hirsch Albert volt alelnök. Az igazgatósági tagokból tizennégyen: Budy-Goldberger Leó, Fillencz Illés, Görgey István, Helvey János, Herz Henrik, Hiller József, Koltai Mátyás, Rényi Oszkár, Richter Gedeon, Vinnay Géza, Vizer Vilmos, Werkner Lajos, Wolfner András és Zalay György nem érhették meg az újrakezdés örömét. Áldozatul esett Bertalan István, a Magyar Bánya- és Kohóvállalatok Egyesületének igazgatója is.

A demokratikus átalakulás részeként az iparügyi miniszter a munkabér-politika irányítását a szakszervezetekre bízta. Rendelete nyomán 1945 márciusában a GYOSZ és a szakszervezeti Tanács vezetői tárgyalásokat indítottak, a kollektív keretszerződések alapelveiben egyezségre jutottak. Az év őszére az általános, rendkívül súlyos tüzelő- és energiahiány, a gazdaság vérkeringésének katasztrofális elégtelensége a háborús jellegű hiánygazdálkodás fenntartását, az állami elosztási-adagolási rendszer továbbélését és kiterjesztését hozta magával. Az iparvállalatok a helyreállítás, üzemindítás feladatainak sokaságával küszködtek A gyáripari szövetség a nehézségek megoldásának könnyítéséhez elemzéseket készített. Gyakori körleveleivel a tájékozódást, a gyors reagálást segítette. A munkabér, az áralakulás és árszabályozás kérdéseiben, a hitel ügyében éppúgy javaslatokkal élt, mint a szükség hozta természetbeni ellátás (fizetés) feladatai terén. A GYOSZ vezető szerveiben jórészt felismerték az új kor változásainak fő vonalát. A munkás- és alkalmazotti képviseletek megnövekedett szerepét, a gyáripar ügyeiben gyökeresen új befolyását. A jóvátételi terhek többirányú kihatásait, a hazai termelés szerkezetének kényszerű módosításait. Megállapították, hogy az ország gazdaságpolitikája bizonytalan, „még nem ölthetett végleges formát". A lezáratlan békefeltételek hozadékát ugyancsak az ismeretlenek közé sorolták. Bizonytalan volt, hogy Európa és a világ a következőkben miképpen, a védővámok vagy a szabad kereskedelem alapján építi fel a jövő külkereskedelmét, az országok közötti gazdasági érintkezést.

1945-ben megtörtént a GYOSZ szervezeti újjáépítése. Az iparügyi minisztérium úgy vélte, helyesebb lenne, ha a gyáripari szakegyesületek szakosztályként működnének tovább, hogy „ily módon a gyáripari termelés összességének képviselete egységesebben jusson kifejezésre”. A szövetség vezető szervei a korábbi felálláson nem kívántak változtatni. A régi gyáripari szakegyesületek önálló jogi személyként, de a GYOSZ kötelékében folytatták munkájukat. Újra tevékenykedtek az érdekképviselet vidéki fiókjai is. A barátságos nyilatkozatokkal összefüggésben úgy vélték, a GYOSZ állandó érintkezést, tartalmas munkakapcsolatot alakíthat ki „az összes illetékes tényezővel” az ország újjáépítéséért. Meggyőződésük volt, hogy a gyáripari érdekképviseletre hosszú távon szükség lesz.


A nagytőke és a gyáripari érdekképviselet felszámolása



Az 1946. február 4-én hivatalba lépett Nagy Ferenc-kormány a gazdasági problémák megoldását, közöttük is elsősorban a pénzromlás, az infláció felszámolását jelölte meg legfontosabb feladatának. A magyar gazdaság működésében közben erőteljes változást hozott, hogy 1945. November végén munkába kezdett a Gazdasági Főtanács. Közvetlen intézkedéseivel, gazdasági rendeletek kibocsátásával a gazdasági beavatkozás legfőbb irányító szervét, új formáját valósította meg. Az államhatalom befolyását mutatta – mint a Gazdasági Főtanács 1946 tavaszán megállapította -, hogy a magyar gyáripar bevételeinek 75%-a állami forrásokból származott. A bányászat, a vas-, fém- és gépipar termelését több mint 90 %-ban állami megrendelések, újjáépítési és jóvátételi szállítások alapján folytatta. A textilipar termelésének mindössze 30%-át értékesíthette szabadon. A GYOSZ a tervszerű és céltudatos állami beavatkozás átmeneti szükségességét elfogadta, általában „ gazdasági élet bizonyos területein és bizonyos mértékig”. 1946 elején visszatérően tapasztalta, hogy a termelésbe történt beavatkozás a gazdasági szabadság tudatos korlátozása, „sokkal inkább pártpolitikai érdekek, mint gazdasági érdekek szerint alakul”.

Az érdekvédelmi szövetség vezetősége aggodalommal észlelte, hogy a gyáripar önrendelkezési lehetőségei visszavonhatatlanul csorbultak. A Gazdasági Főtanács intézkedései – Vas Zoltánnal többoldalú munkakapcsolat létezett – a helyzet által messze túlmenő mértékben szűkítették a vállalatok mozgásterét. Az állami bürokrácia hatalmi törekvései teret nyertek. A stabilizáció igénye elemi erővel felszínre tört, a munkáspártok által gerjesztett tömegmozgalmakban ugyancsak helyet kapott. Ezzel együtt a bűnbakképzés is. Egyes politikai és sajtókörök a gondok súlyosbodásáért a „reakciót”, az inflációért és kísérőjelenségeiért a gyáripari termelést tették felelőssé.

A GYOSZ minden alkalmat megragadott, hogy a politika és a kormányzat reprezentánsai előtt a vádak tarthatatlanságát bizonyítsa. Vezetői hangsúlyozták, hogy az infláció a gyáripar érdekei ellenében hat, a vállalatok teljes tönkremeneteléhez, elvérzéséhez vezet, a szövetség „semmiféle közösséget nem vállal azzal a káros mocsári élősdi tenyészettel, amely az inflációt a maga céljaira használja ki”. A kizárólag belső erőforrásokra alapozott stabilizáció, szigorú deflációs pénzpolitikával, maximálisan szabályozott hitelpolitikával, teljesen központosított árszabályozási és ellenőrzési tevékenységgel, továbbá az államháztartási egyensúly biztosítását szolgáló különlegesen erőteljes adópolitikával eredménnyel megvalósult. Közben - gazdasági érvekkel alig, inkább politikai motívumokkal „támogatva” – a GYOSZ és a Magyar Bánya- és Kohóvállalatok Egyesülete ellenzésével, az 1946: XIII. tc. alapján megtörtént a szénbányák államosítása, a kincstár tulajdonában a Magyar Állami Szénbányák vállalat, majd részvénytársaság létrehozása. Az államosítási tervek részeként a törvényhozás megkérdezése nélkül, rendeletileg állami kezelésbe vették az ország három legnagyobb nehézipari üzemét is. A stabilizációt követően az iparellenes támadások nem ültek el. A GYOSZ szervezeti életét ekkor már belügyileg "nyilvántartották" A GYOSZ szerveit, egyes tagjait súlyos vádak érték, abból kiindulva, hogy „az ipar számára a pénzromlás valóságos aranyesőt jelentett”. A hangnem, az alaptalan vádaskodás miatt a szövetség vezető szervei augusztus 26-án együttes ülésen fejezték ki tiltakozásukat. 1946 őszén a hatalmi törekvések új lendületet nyertek. Az állami beavatkozás tovább nőtt, az érdekvédelmi szervezet ellenvéleményét negligálva „rendkívül erős akcentust” kapott, olyan vállalatoknál is, melyek a GYOSZ szerint „erre az állami gondoskodásra semmilyen okot nem szolgáltattak”. A párizsi béketárgyalások előkészületei az ország közvéleményét reményekkel és mély aggodalommal egyaránt eltöltötték. A béketárgyalások gazdasági előmunkálataiba a magyar kormány a GYOSZ részéről Ferenczi Izsó ny. államtitkárt, a Magyar Textilgyárosok Országos Egyesületének ügyvezető alelnökét vonta be. Kivételes tudását és tapasztalatait csupán a problémák teoretikus megvitatásában vették igénybe.

A Magyar Kommunista Párt szeptember 29-e és október 1-je között tartott III. kongresszusa a GYOSZ szempontjából is több kérdésben sorsdöntő volt. A párt politikai irányvonalát tömör jelszóban összegezte: „Ki a nép ellenségeivel a koalícióból!”. Gazdaságpolitikájának részeként követelte a termelés és a hitel állami irányítását, a bankok és a külkereskedelem – addig is gyakorolt – állami ellenőrzését, a megkezdett államosítások folytatását. A gyáripari szövetség céltáblává vált. Az MKP lapja, a Szabad Nép szinte napi gyakorisággal „a GYOSZ urainak” ún. termelés ellenes, demokráciaellenes, népnyúzó és más üzelmei „leleplezésén” szorgoskodott.

A gyáripari érdekképviselet alapszabálya szerint tovább végezte dolgát. A realitások alapján állandó kapcsolatot tartott fenn a Gazdasági Főtanáccsal és főtitkárával, Vas Zoltán államtitkárral. A gyáripari termelés szempontjait, javaslatait képviselői rendszeresen eljuttatták Vashoz, aki a GYOSZ szakértelmét felhasználta és alig követhető mértékben érvényesítette. A hároméves terv ipari részének előkészítésében a GYOSZ részvételét igényelte, az organizáció készségesen és haladéktalanul a szakmákhoz fordult. Iparági tervgazdálkodási vázlatokat készítettek. A szakmák szerinti hároméves tervvázlatokat a Gazdasági Főtanács a GYOSZ-tól olyan felépítésben kapta, hogy azok a minisztériumoknál végzett előkészítő munkálatok hasznára legyenek. A GYOSZ tartalmas és kiterjedt munkájának egyik mutatója lehet, hogy a gyáripart érintő és érdeklő kérdésekről, a gondok megoldási módozatairól 1946-ban több mint 200 körlevelet juttatott el közvetlenül tagvállalataihoz. Az ügyvivő igazgatóság kéthetente ülésezett, meghatározta a szövetségi tennivalók főbb irányait. Az év novemberében új egységként a magasépítő nagyvállalatokat magában foglaló Építőipari szakosztály alakult.

1947 elején a szigorú árcsökkentő, illetve árrögzítő politika folytatódott, a tőkés gazdasági szükségleteknek megfelelő árpolitika nem érvényesülhetett. A tőkésvállalatok nagyarányú terhelését az állami adóbevételek növelése is kiváltotta. A GYOSZ júniusi rendes közgyűlésén Fellner Pál elnök a gyáripar lavírozási lehetőségeinek hiányát, az államhatalom korlátozó intézkedéseit sorolta. „Úgyszólván naponta raknak részben a kormány, részben az adott viszonyok új és új terheket az ipari termelés roskadozó vállaira, amelyek a páratlanul súlyos adóterheken felül további oly megterheléseket jelentenek, amelyek kifelé az ipari árakban jutnak kifejezésre, de amelyek tekintetében az ipar csak pénzbeszedő a kincstár részére.” A gyáripari szövetség elleni politikai indíttatású támadások folytatódtak. Ürügy mindig akadt. Az állami gazdaságirányítás balfogásainak következményeit, a hiányokat, a termelés és fogyasztás megannyi gondját rajta kérték számon. Szabotázs és árurejtegetés, síbolás és „reakciós” tudatos kártevés (saját üzemben, saját érdekek ellenében), előre elhatározott deficitokozás, a forintrontás éppúgy szerepelt, mint pl. a „jobboldali építészek mesterkedése”, „a GYOSZ segítségével tisztességtelen úton akartak előnyöket szerezni” (Szabad Nép, 1947. április 18.) A GYOSZ tevékenységéről objektíven a Kis Újság, a Világ és a Magyar Nemzet c. lap tudósított.

1947 derekára a bankok államosítása a legközelebbi lépések között szerepelt. Fellner Pál elnök és Knob Sándor vezérigazgató csak napokkal később, sürgetésre nyilatkoztak a hároméves terv mellett. A gesztust egyidejűleg feltételhez kötötték: további államosításokra, így a bankok államosítására Magyarországon nem kerülhet sor. (Ezen az állásponton volt a május 30-án lemondatott Nagy Ferenc miniszterelnök is.) A feszült koalíciós tárgyalásokon a pártok egyes csoportjai – a kommunista javaslattal ütközve – hevesen ellenezték az államosítások bejelentett kiterjesztését. Hiába, június 1-én megjelent a kormányrendelet, a tíz legnagyobb hazai bankhoz széles körű hatalommal felruházott miniszteri biztosokat küldtek ki. Az állami ellenőrzés az államosítás közvetlen előzménye volt. Folytatásként a nagybankok magyar tulajdonban levő részvényeit novemberben állami tulajdonba vették. A magyar társadalom és a gazdaság helyzetében – a nemzetközi viszonyok változásaival összefüggésben – alapvető fordulat állt be. A magántulajdonon alapuló polgári demokrácia híveit elnémították, a polgár- és tőkeellenes offenzíva folytatódott. Az államosítási előkészületeket összehangolt propaganda-hadjárat kísérte. Gerő Ernő közlekedésügyi miniszter az 1948. Március 7-én rendezett országos kommunista nagyüzemi propagandista értekezleten megállapította, hogy Magyarország a munkaverseny, az élmunkások országa lesz, átlépte a kapitalizmus határmezsgyéjét. Az államosítások törvényi indoklása szerint a demokratikus Magyarország fejlődésének iránya elhatárolt, „másfelől azonban a gazdasági élet jelentős része a nagytőkések gazdasági és politikai befolyása alatt állott, s ez a dolgok természeténél fogva igyekezett a fejlődés menetét gátolni”. A hároméves terv megvalósításához „ez a felemás állapot” fenn nem tartható. Az államosítások a magánüzemek nagyobb részének sorsát eldöntötték, az ország gazdasági életében, a magyar gyáripar történetében egyedülálló beavatkozást jelentettek. 594 vállalatra és több mint 160 000 munkásra terjedtek ki.

A GYOSZ – több mint hatszáz tagjának túlnyomó része száznál több munkavállalót foglalkoztatott – április 2-án igazgatósági ülést tartott. Addig átszervezésére több elgondolás felmerült, azonban vezetői a további munkának nem látták értelmét. Az igazgatóság az alkalmazottaknak felmondott. Az érdekképviselet vezető szervei lemondtak. Április 4-én feloszlott. Ezután a magyar gyáripar kiépítésétől és históriájától elválaszthatatlan Magyar Gyáriparosok Országos Szövetségéről – bő négy évtizedig – múlt időben ejtettek szót.


Az GYOSZ története (1990-2002)



Magyarországon 1990 márciusában újra többpártrendszerű parlamentet választottak. Az első szabadon választott kormány konzervatív-demokratikus alapon állt. 1990 májusában, 42 évnyi tetszhalotti állapotából újra megszületett a GYOSZ, a Magyar Gyáriparos Szövetség, Az MGYOSZ végleges önállóságát 1991 júniusában deklarálta. Az újjáéledő MGYOSZ végső soron az 1902-es alapcélokat fogalmazta újra meg. A nemzeti gazdasági szuverenitást, a harmonikus magyar kapitalista fejlődést, illetve azt, hogy a MGYOSZ-ba tömörült nemzeti tőkések ebben ki akarták venni az őket megillető munkarészt. Tudnivaló, hogy az államszocializmus utolsó évtizedében már mód nyílt a magántőke korlátozott működésére és felhalmozására. Így a rendszerváltás idején egy nemzeti tőkés vállalkozói kör már készen állt az újrakezdésre. E körhöz csatlakozott a korábbi állampárti nomenklatúra egy felvilágosodott rétege, amely kapcsolatait, befolyását, szakértelmét konvertálta rövid idő alatt vállalkozásokká, magántőkévé. E két kör a kezdeti ideologisztikus torzsalkodás után felismerte, hogy csak egy új elitnek van helye egy kis ország újjáépülő nemzetgazdaságában. E felismerés egy történelmi kompromisszum meghirdetésében öltött testet (Új kiegyezés, 1991 augusztus).A viharos erővel kiépülő új magyar kapitalizmus több forrásból táplálkozott. A nemzeti tőkések tehetségéből, a nemzetközi munkamegosztásba való bekapcsolódásból fakadó befektetési és értékesítési lehetőségekből, a korábbi állami vagyon újra magánosításában való részvételből, illetve az idetelepülő külföldi tőkével való hatékony együttműködésből, az azzal való sikeres közös vállalkozásokból. 1990-94 között, majd az 1994-98 közötti baloldali kormányciklus alatt is ezek az alapfolyamatok sikeresen zajlottak le. Lényegében lezajlott a privatizáció, az ország gazdasága sikerrel integrálódott be a fejlett nyugati árutermelő és kereskedő világgazdaságba. A korábbi rendszer, illetve az újrakezdés első éveiből származó pénzügyi-gazdasági instabilitáson 1995-ben egy radikális megszorító programmal (Bokros-csomag) sikerült úrrá lenni. 1997-98-ra az ország gazdasága egy kiegyensúlyozott, exportvezérelt gazdasági növekedési pályára állt rá.

1998-2002 közötti négy év egyben az önálló ország második konzervatív kormányzati periódusa is volt. Ez az MGYOSZ számára felemás időszaknak számító periódus volt. Egyfelől az időszakban folyamatosan továbberősödött a szövetség szervezetileg. 1998 júliusában fuzionált az akkori MGYOSZ a Magyar Gazdasági Kamara utódszervezetével, a Magyar Munkaadói Szövetséggel. Névrövidítése maradt a korábbi, neve azonban a Munkaadók és Gyáriparosok Országos Szövetségére változott. Ezzel a fúzióval az MGYOSZ immár a legnagyobb, legpatinásabb és legbefolyásosabb munkaadói érdekképviseleti szervezetté vált. A társadalmi érdekegyeztetés fórumán. Taglétszáma, szervezettsége, a benne tömörültek által foglalkoztatottak köre gyorsan nőtt. 1998-ra több ezer tagot és több tucat szakmai, területi tagszervezetet tömörített, amelyek összességében 1,2 millió munkavállalónak adnak munkát. Kialakult az MGYOSZ stabil vezetése, belső felépítése, központi irányítása és apparátusa. Megszilárdultak az MGYOSZ legfőbb munkamódszerei, azok az eszközök, amelyekkel egy modern korban is befolyásolni lehet az államot, a társadalmat a harmonikus nemzeti tőkés fejlődés érdekében. Az MGYOSZ szakmai fórumainak tanácskozásai, az állam- és gazdaságirányítás vezető személyiségeivel való közös találkozók, a rendszeres vélemény-nyilvánítás a sajtón keresztül, a mind elmélyültebb szakmai segédanyagok, melyeket az MGYOSZ apparátusa ad közre a sikeres tevékenységből fakadó mind nagyobb gazdasági-szakmai és politikai presztízs egyre inkább visszahelyezték az MGYOSZT abba a kulcspozícióba, amelyben egykor volt. A szervezet virágzó kapcsolatai a fejlett európai országok gyáriparos szövetségeivel is igazolták az újjáéledt MGYOSZ tevékenységét. Ez, illetve az MGYOSZ megnövekedett súlya tette lehetségessé, hogy az MGYOSZ által az országos gazdaságpolitikával, a munka világával kapcsolatos törvénykezés ügyeiben kifejtett, az árfolyam-politikai kérdésekben kidolgozott állásfoglalásai megkerülhetetlenekké váltak.
Az általa megrendezett szakmai fórumok, a kidolgozott közgazdasági javaslatok, a napvilágra került állásfoglalások sora mind-mind egy szinttel magasabb minőségű munkáról tanúskodott. Folyamatosan nőtt az MGYOSZ létszáma, ereje, hatóköre, bővültek és erősödtek amúgy is kiváló külkapcsolatai az európai, sőt immár az Európán-túli partnerszervezetekkel. Az MGYOSZ ezekben az években radikálisan megújította mind belső, mind külső kommunikációját. Kilépett az Internet világsztrádájára, s ma már külső-belső kommunikációjának java része ezen az úton zajlik. Mind külsejében, mind belső tartalmában megújult a szövetség 1916-ban alapított saját hivatalos lapja, a Magyar Gyáripar.


« Vissza az előző lapra

Vissza a lap elejére »